A nagyszüleimnek az átkosban is volt bérlete a budapesti, a bécsi és a kassai operába. Nem voltak különösebben jómódúak, arisztokraták leszármazottai pedig pláne nem, de a kultúra a túlélés egyik eszköze volt. Mindenhol volt kis "opera lakás", ahol a két kis szobában aludtak a meghívók és a meghívottak. Az előadások előtt és után a helyi ismerősökkel egy pohár bor, egy szendvics mellett meg lehetett beszélni az aktuális eseményeket a kultúrális életben és persze a politikában is. Hol van ez már...

Sok év után idén újra vettünk bérletet a budapesti operába is. Rögtön két sorozatra, hogy behozzuk az esetleges lemaradásokat. Eddig is mindíg ellátogattunk a lassan kopottas fényében, de még mindíg gyönyörűen tündöklő Andrássy úti palotába, amikor csak tehettük, amikor itthon voltunk.

Az előadás napján (október 21.) délelőtt a megadott címre mentünk egyenesen a repülőtérrel, mivel a bérleteket nem lehet az Operaházban fölvenni. Telefonon érdeklődtünk korábban, azt a választ kaptuk, hogy ez a szabály...

A Bajczy-Zsilinszki úton egy éppen tatarozás alatt álló épületben a több centi sitten és poron keresztül sikerült egy körfolyosó végében megtalálni - a hát hogy is mondjam - nem éppen európai színvonalú "jegyirodát". Ami nem egy jegyiroda, hanem vélhetőleg egy "iroda". Udvariasan megkértek, hogy álljunk az előszobában. Néhány perc után megkaptuk a több százezer forintért vásárolt bérlet kupacot, ami egyenként kártyatokokba rakott teljesen egyforma grafikájú kártyákból állt. (Minek a kártyáknak tok, az azóta is rejtély...)

A taxiba szállás előtt cipők letakarítása, szabadkozás a "Licensed Budapest taxi" (?) - ami magyarul "Minősített budapesti taxi"-ként van feltünteve, bár a kettő közel sem ugyanaz! - gépkocsi vezetőjének, aki meglehetősen rosszallóan nézi poros cipőnket. Megnyugtatom, hogy mi is. Boston külvárosától idáig sikerült tisztán megúszniuk cipőinknek...

Nézegetjük a kapott kártyakupacot. A kártyák hátoldalán az előadások dátuma, kezdési időpontok. A mai is rajta van: 19:00-kor.

A szállodába a beköltözés a szokásos rutin, sokadszorra járunk itt. Ebéd után az opera honlapján keressük az esti előadásról az információkat.

Meglepetés: a pár órája kapott bérleten a kezdési időpont 19:00 óra. Az opera honlapján 18:00 óra. Telefon, kérdés, válasz. "Ahogy a honlapon is van: hatkor kezdődik az előadás....". Miért is nem lehet az állítólagos jegyirodában a kártyakupac átvételekor megemlíteni, hogy "ne hétre tessenek menni, mert az előadás hatkor kezdődik", vagy miért nem kaptunk egy e-mail-t a korábban elkért címre? Így véletlenül nem maradunk le az előadás elejéről. Mások azonban igen, de erről majd később!

A honlapon nem a megszokott módon vannak a táncművészek feltűntetve. Jó és szép hagyomány volt régebben, hogy a kisebb szerepeket táncoló művészeket is kiírták, az új beállók neve ki volt emelve. Ez nem csak emlék volt, maradhatott, de szép gesztusa is volt a vezetőknek művészeik felé.

A Magyar Nemzeti Balett szólistái az estén: Kim Minjung, Radziush Mikalai, Taravillo Carlos, Golovyna Yuliya... Jó, jó: ott van Oláh Zoltán és Pap Adrienn. Kicsit csodálkozunk: a világhírű magyar balett intézet növendékei hová kerülnek manapság? Az sem baj, - de, nagyon nagy baj! - hogy nem maranak itthon, de akkor mi a "Nemzeti"? Az operház is "csak" állami. Az legalább tiszta beszéd. 

Az operához érünk fél hatra, de még kéne ennünk valamit. Itteni ismerőseink mondják, hogy nyílt az operában egy étterem (velük Bécsben mindíg az ottani operaház kávéházában találkozunk az előadás előtt egy-másfél órával, ahol - mint nagyszüleink - beszélgetünk, készülünk együtt az előadásra). Meg is találjuk a félhomályba burkolt, igen zsúfolt helységet az operaház oldalában. Négyen nem tudunk leülni sajnos, kapjuk az udvarias tájékoztatást. Kérdésünkre, hogy mit tudunk enni: három féle habos sütemény és pizza...

Ez nem a bécsi menü, de mi éhesek vagyunk. Szendvics, snack kérdezzük: "semmi ilyesmi nincsen..." Átbotorkálunk egy BMW bemutatón. Vadonatúj BMW-k állják el ugyanis az oldalbejáró és a "büfé" körüli járdákat. A kultúrák talákozása gondoljuk!

Az utca túlsó oldalán egy kevésbé elegáns kis boltban kapunk néhány ízletes és friss szendvicset, bort és már indulhatunk is, hiszen mindjárt hat óra van. Közben éppen a BMW-kről beszélgetésünket meghallva az eladó hölgy megsúgja, hogy az a "vezetőségé"... Jaj de jó! Ha ilyen autókat kapnak az operaház vezetői "vállalati autónak" (mint a régi szép időkben itt a szocializmusban!) a vezetők, akkor az előadás is biztosan ilyen remek lesz!

Bemegyünk a páholyba. Négyen vagyunk, 

Az előadás előtt egy perccel egy hölgy érkezik, aki "sorry" kijelentéssel elkezdi a mögöttünk lévő emelt padot mögénk tolni. Mondjuk neki, hogy tudunk magyarul, miben segíthetünk? Azt válaszolja, hogy így jobban fog látni... reméljük.

A nyitány első hangjaiba jó kis gigszert fúj az egyik klarinét. Sebaj, mindenkivel megesik.

Sokszor láttuk itthon a Hattyúk tavát az utóbbi 20 évben. Volt szebb, volt színesebb, de mindíg volt Hattyú.

Már a nyitány alatt egy rút előfüggöny mögötti pantomimet látunk. "Ez nem az a hattyú".... súgja párom a fülembe! Mint hamarosan kiderül: valóban nem az, sőt! A díszletek végig csúnyák, fakók. Sehol nincs a "tó". Legfeljebb néha a hattyúk rétje, vagy valamije. Persze, a korábbi verzióban az átváltozás után díszlet hattyúk úsztak át a háttérben, de legalább "valamilyen" hattyúk voltak!

Már az első hangok közben körben nyílnak és csukódnak az első emeleti és földszinti páholyok ajtajai... Aztán kiderül - mivel hozzánk is betéved egy német csapat - hogy ők hétre jöttek és a földszintről ide küldték őket... Látják, hogy nem férnek be, mennek tovább. Ezt bizonyára tudja az operaház világot járt vezetősége, hogy sehol nem engedik meg. Próbálna valaki az ENO-ba előadás közben bemenni a nézőtérre, vagy páholyba! De ez így van és helyesen. A bármiilyen okból későn érkezők ne zavarják az előadást. Minden magára adó dalszínházban és színház kialakít a későn érkezők részére egy kis területet, ahonnan képernyőkön követhetik az előadást a következő szünetig. mint később láttuk: itt is vannak szép nagy "álló" képernyők az előcsarnookban, amik a szünetekben szép egyszínű kékkel világítanak.

Hamarosan kiderül, hogy ez nem a korábban látott - és szeretett - koreográfia, hanem egy általunk tavaly ősszel - ha jól emlékszem szeptemberben, vagy októberben - Amszterdamban látott verzió. Ott volt "Hattyú". Egy amolyan "A" hattyú. A Budapesten is korábban látott és gyönyőrű Anna (Tsygankova) volt az. Sajnos az ottani Siegfried nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy ő is amolyan igazi herceg és kelet-európai volt.

Az amszetrdami előadás sem lett a kedvencem - ahogy a Nurejew féle bécsi sem -, de az az előadás igazán profi volt! Minden! A szólisták, a Pax de Six, a zenekar, a tempók... Hosszú volt, más volt, de érdemes volt, sőt kellett látni.

Először is a zenekar. Lehet, hogy ez másokat nem zavar, de hogy ilyen máshol nincs a világon, az biztos. Az ütősök az egész előadás nem rövid ideje alatt folyamatosan mászkálnak ki-be-ki-be. Azt értem, hogy nem kell mindíg játszaniuk, de ha minden hangszeres kimenne, amikor éppen nem játszik, akkor szép kis jövés-menés lenne a zenekari árokban. Arról nem is beszélve, hogy még közben jól meg is beszélik, hogy - gondolom - ki mit látott éppen amíg kint volt, aki meg nem volt kint az gondolom azt meséli el, hogy mi volt addig bennt. Talán érdemes lenne elmondani a művészeknek, hogy amit csinálnak az zavarja a nézőket. A zenekari árokba be lehet látni a színház minden páholyából, azaz sok száz néző figyelmét vonják el a mászkálással.

Arról viszont nem a zenészek tehetnek, hogy az utolsó felvonásban már többen ásítoztak közülük. A tempók néha olyan lassúak - bizonyára így követeli meg a koreográfia, de akkor az nem Csajkovszkij zenéjére készült! -, hogy az már kínos azoknak, akik ismerik az erdeti zeneművet. Sok kíváló felvétel van belőle és egy másik világ "hallható" ki belőlük (Charles Dutoit, Rozhdestvensky, Svetlanov).

Minden elismerés ugyanakkor a tánckarnak. A sokszor kínos jelmezek - az udvar népe mintha Seregi Szentivánéji álmából maradt manók lennének, vagy az inkább Bacchusokra emlékeztető fél vállon lévő vörös férfi felsők, a spanyol tánc Star Wars-ra emlékeztető női kosztümjei - ellenére folyamatosan szépen táncolnak. 

A négy "kis hattyú" - az ő nevüket sem tudhatjuk meg, akárcsak a két "nagy hattyúét" sem - is szinte hibátlan, a fej mozgástól eltekintve.

Amikor a Pax de Six először kerül a színpad előterébe, mögöttük a tánckar, nem tudjuk eldönteni, hogy ezek (lásd Diótörő, amíg még van!) növendékek, vagy csak így sikerül... Aztán kiderül, hogy az utóbbi. Sajnos. 

Oláh Zoltán - milyen jó leírni egy "nemzeti" magyar táncos nevét! - nagyon szépen táncol. Ez a Siegfried - megítélni nem tudom persze, de lehet -, hogy nehezebb a korábbi verziónál. Néha nagyon fura mozdulatok vannak benne, amik Amszterdamban nem tűntek föl. 

Kerestük "A" hattyút. Nem leltük, nem láttuk. Engedjük meg: lehet, hogy Kim művésznőnek rossz, nagyon rossz napja volt. Első megjelenésétől az utolsóig a jelentéktelenség, az észrevehetetlenség ami történik vele. Sajnos nem eléggé. Tudom, ne hasonlítsuk Pongor Ildikó hattyújához, és a még számos kiváló korábbi Odette-hez. De azért ez! Soha nem felejtem azt, amikor a hattyú "hattyúvá válása" után csodálatos karmozdulataival szinte tényleg kirepül a színpadról. Nem, nem akarom a Kirov, a Mariinsky vagy a Bolshoi szólistáit. Az állítólag "embertelen" iskola eredménye. De amit mint néző látok, kapok, na az igen. Az "A" Hattyúk tava. Az ott van. És igaz, ez egy igazi orosz klasszikus, szóval talán mégis szeretném? Itt nem egy hattyút látunk, hanem C-3PO-t, akinek karjai mintha zollstock-ból (aki esetleg nem tudná mi az: "összehajtható fa mérőrúd", C-3PO pedig a Star Wars legendás "emberszerű" robotja) készültek volna. Szegény herceg meg próbálkozik persze, látszik, ez a szerep. De hát hiába. Illuziónak nyoma sincs. Egy pillanatra sem. Nincs mese. "Az" a szép mese meg pláne nincs.

Sokat "segít" a szerencsétlen sorsú Odette-en az is, hogy a korábbi szép hófehér "hattyú tutu-k" helyett amit itt látunk, azok sokkal kisebb és nem hattyú, hanem inkább Degas: A tánc óra (1874) című festményén látható úgynevezett "harang tutu"-k. Amik ott szépek. De hogy kerülnek ide? És miért? Ja, vagy lehet, hogy ezért kellett lecserélni a darabot? Csúnyák. Ahogy a többi kosztüm is, a díszlet is.

A színpadon pedig sötétség van. Ezt is próbáljuk jóhiszeműen megközelíteni. Elavult a világítás. Biztosan ezért van az, hogy a Sigfried anyját megjelenítő szintén nem tudjuk hogy kicsodát, kizárólag nyaktól lefelé világítják meg, amikor éppen világítják egyáltalán. A feje maga a misztikum. Ki lehet az? (csak nem megint a Star Wars beütés...?) De sajnos nem. Néhány nappal később egy egészen kiváló előadás ugyanitt, ugyaninnen: Werther. És a lámpák működnek!

Gyermekkoromban karácsonykor készült egy különleges sütemény. Az volt a neve, hogy "non plus ultra". Egyszerű volt és nagyon finom. Több rétegből készült és barack lekvár volt a rétegek között. Hogy jön ez ide? Itt is volt "non plus ultra". Csak sem nem volt finom, sem nem volt egyszerű. Az eredeti latin kifejezés valami olyat jelent, hogy "ne menjünk már ezután a ponton túl". Hát ne menjünk. Tényleg ne. Honnan ez a szüzsé? 

A modern felfogással semmi gond. De ez nem az. Szegény herceg botorkál, bemutatják neki a kiszemelt menyasszonyokat, mire ő rendre barátjához menekül. Rendben.

Az utolsó jelenet. Két (gondolom) díszítő munkás egymással szemben átrohan egy-egy kb. 2 méter széles "tóval", azaz a más előadáskban (ahová pedig ez bőven belefér: pl.: Diótörtő) sokszor kritizált lepellel. A jobbról érkező kicsit belegabalyodik, de hát nagy az a "tó"...

Ezzel megvagyunk. Persze ettől kezdve a kulisszában bőszen működik a "hullámgép", azaz az arra kijelöltek le-föl rázzák a tavat. Rendben. De...

Bebotorkál szegény Siegfried. Kicsoda is? Hol hallottuk ezt a nevet? Wagner? Ő a "győztes", a "szabad"! Hát itt nem. Nem tudjuk, hogy a művésznek van-e valami problémája, vagy ezt kell neki csinálni? Elég fura látvány. Majd kisebb idő után bebújik az egyik darab tó alá, illetve úgy tesz, mintha. Ott van. Erre megjön a Barátja. És kihozza őt a fa mögül, egy bokorból az ölében. Ez nem a Hattyúk tava.

Függöny le.

Non plus ultra!